Szilveszterkor szokás, sőt, szinte elvárás, hogy az ember számot vessen az óévvel, és kicsit a jövőt latolgatva elmondja, mit vár az újévtől. Most én is ezt teszem, de nem csupán elmúlt évről, hanem évekről, évtizedekről, és nem csak 2017-ről, hanem az előttünk álló évekről, évtizedekről lesz szó. Megszemélyesítve.
A múlt: tavaly meghalt Johann F. Balvany, Bécsben élő osztrák-magyar újságíró. Ha végiggondolom, az életemben kik voltak azok, akikkel a találkozást, a személyes ismeretséget a szó legszorosabb értelmében véve szerencsémnek, megtiszteltetésnek veszem, akkor Johann F. Balvany az. Ha nem olyan nemzeti és keresztény beállítottságú, végtelenül tisztességes ember lett volna, amilyen, akkor az ő nevét is biztosan többen ismernék, mint egyébként. De ilyen ez a világ…
Újságírói pályafutásom egyik legérdekesebb interjúját készítettük el vele néhány éve kis bécsi lakásában. Több volt ez, mint interjú, találkozás a történelemmel. Egy kollégával, aki cikkeit nem a hírgyűjtő oldalakon talált mérhetetlen mennyiségű információk alapján írta meg (persze, ebben sincsen semmi rossz), hanem ott volt, ahol az események zajlottak, fegyveres konfliktusokban, háborús övezetekben, ott, ahonnan mások inkább menekültek. Hogy merre járt a világban, arról öreg táskaírógépére ragasztott matricái is tanúskodtak. Nagy tiszteletet éreztem Johann F. Balvany iránt. Ezért is bántott kicsit, amikor azt hallottam vissza a szintén Bécsben élő Zsuffa Tünde barátomtól, hogy Balvany bácsi zokon vette, amit Ausztriáról írtam egy-egy cikkemben. Pontosabban nem is Ausztriáról, hanem az osztrák politikáról, főleg olyan témákról, ami minket, magyarokat is érint. Ez fontos különbség, mert egy ország politikai elitjének lépéseit, érdekek mentén meghozott visszatetsző döntéseit soha nem szabad egy kalap alá venni annak az országnak a lakóival. És én nem is tettem ezt, az öregnek mégis rosszulestek a kritikus szavak. Ezért ezúttal is világossá teszem: akárhányszor, akárhol voltunk Ausztriában, a helyi emberekkel, szállásadóval, kocsmárossal, vendéggel, bárkivel csak jó tapasztalataim voltak. Kedvesek és vendégszeretők. Kedvelem őket. Tudom, hogy Tünde mindezt elmondta neki is, de most szerettem volna le is írni. Johann F. Balvany maga volt az élő monarchia. Ami elmúlt.
A jövő: van egy 13 éves barátom, aki ugyancsak Bécsben él. Zsuffa Tünde fia, egy székely-magyar gyerek, Berei Mózes József, Pepe. Ami Balvany bácsi számára az újságírás volt, az Pepének a műkorcsolya. Korosztályában nincsen nála jobb Ausztriában, decemberben ő nyerte meg az osztrák bajnokságot Grazban. Amennyire szerette Balvany bácsi Ausztriát és Magyarországot, annyira rajong a sportágáért Pepe. Mindene a műkorcsolya. Ha én annyira jól tudnék írni, mint amennyire Pepe barátom elszánt abban, hogy a világ legjobb műkorcsolyázója legyen, évente írnék bestsellert, és még ez a cikk is jobb lenne. Míg az osztálytársai tanítás után otthon Xbox-oznak, addig ő kőkeményen edz. És edz, és edz, és edz. Mert nem jó akar lenni, hanem a legjobb. Ebben támogatja az édesanyja, a lehetőséget pedig biztosítják neki az osztrákok. Akik érthető módon magukénak érzik Pepét. Nem tudni, mit hoz a jövő, hogy Pepe milyen színekben lép majd be néhány év múlva a felnőtt mezőny kapuján, egy azonban biztos: akár Hungary, akár Austria feliratú felsőben áll majd fel a dobogó legtetejére, akár az osztrák, akár a magyar himnuszt játsszák el a tiszteletére, Berei Mózes József egy olyan ízig-vérig magyar ember, amilyenből ha lenne még néhány ezer, kiforgathatnánk a világot a sarkaiból.
Pepe nagypapája nem sokkal a halála előtt két fontos dolgot mondott. Az egyiket egyenesen az unokájának. Hogy mindig vele lesz a jégen, és ha ugrik, majd ő felemeli magasra, mint egy hópihét. A másikat a lányának, Pepe anyukájának, Tündének. Hogy azt szeretné, ha Pepe neve mellett a Hungary szó szerepelne. Utóbbi első ránézésre egyszerűnek tűnhet, hiszen természetes, hogy egy magyar ember magyar színekben versenyezzen, de a kicsi korától őt támogató, a fejlődés lehetőségét biztosító osztrák műkorcsolya sport joggal szeretné, hogy Pepe Ausztriát képviselje felnőttként.
Biztosan nem lesz egyszerű, amikor majd közeledik és egyre élesedik ennek a kérdésnek az eldöntése. Ha ez sok, túl sok fejtörést okoz, egyet lehet tenni: semmit. Rábízni a megoldást a Jóistenre, és akkor Oszi bácsi is megnyugodhat, s nem lesz más dolga, mint tartani az ígéretét: felemelni jó magasra Pepét.
Így legyen! Így lesz…
